Amikor meghallottam ezt a címet, hogy A vadkacsa először azt gondoltam, hogy egy újabb fölösleges és fárasztó kötelező lesz. De amikor elkezdtem olvasni nem tűnt olyan rossznak. Az, hogy drámai jót tesz a műnek (vannak kivétel, például: Antigoné, mert az förtelmes volt a hosszú monológok miatt, na meg persze a nyelvezete miatt), mert nincsenek benne unalmasan vontatott leíró részek.
Rögtön az elején beindult a történet azzal, hogy fogadás van a Werle házban és a két pincér párbeszédéből nagyjából megtudjuk, hogy mi a helyzet. Az is tetszik, hogy nincsenek rosszak meg jók, hanem teljesen emberiek a szereplők. Mintha csak egy ma is megtörténhető sztori lenne. Tulajdonképpen mindenki jót akar Hjalmarnak, csak ahány ember, annyi eszmény. Gregers elképzelése nem rossz, de Hjalmart annyira megviseli az igazság, hogy nem tud továbblépni, megbocsátani. Relling doktor nem csak szakmailag, de lelkileg is egy olyan elképzelés híve, miszerint kell egy eszmény, hazugság, ami életben tartja a lelki békéjét Hjalmarnak. Gina nem akarta, hogy kitudódjék a múltja. Nem akarja a család nyugalmát megbontani. Érthető a viselkedése, de szerintem jobb az őszinteség. Hedvig pedig pusztán gyermeki őszinteséggel szerette ”apját”. Ő nem tudott és nem is tehetett semmiről, és pusztán azért, hogy apja boldog legyen öngyilkos lesz.
Nem volt rossz.
